A megtermékenyült nővirág megvastagodásából, a körte, majd gömb alakú húsos terméskezdeményből gyors növekedéssel fejlődik ki a diótermés. A zöld burkon - kopáncson - belül barázdált, fásodott, erősebb-gyengébb csonthéj található, aminek keménysége az adott diófajtára jellemző. A diótermés mérete erősen függ a fajtától (a dióegyedtől). Befolyásolja ezen kívül az adott nyár első hónapjának, júniusnak az időjárása. A júniusi vízellátástól függ a diótermés mérete. Száraz június esetén kisebb, csapadékos június esetén nagyobb ugyanannak a diófának a diómérete. A hőmérséklet is fontos tényező, a júniusi hideg időjárás is gátolja a diótermés kifejlődését. Termékenyülés után igen gyors a kialakuló diótermés növekedése. Közel két hónapon át a termés átmérőjének napi 1 mm-es növekedése figyelhető meg.
Ehhez a gyors növekedéshez a diófának egészséges lombozatra, tápanyagokra és vízre van szüksége. Ebben az időszakban a gyökérzet tápanyagfelvétele aktívabb, mint a nyár második felében. Hazánkban június 20-30. között indul meg a dió csonthéjának keményedése. Először a csúcsi részen észlelhető a keményedés, ha tűvel, villával, stb. megszúrjuk. A csonthéj kellő vastagságához a nyár első felének, júniusnak és júliusnak megfelelő időjárása szükséges. A dióbél júliusban szilárdul meg, kifejlődése, méretbeli növekedése júliusban történik. A júliusi hónap megfelelő időjárása szükséges ahhoz, hogy a dióbél a héjat minél jobban kitöltse. Extrém esetben, amikor aszályos júniust csapadékos július és augusztus követ, a kisméretűre maradt héjban a bél nem fér el, hanem a dió a csúcsnál megrepedhet.
A kifejlett diótermés vaskos kocsánnyal kapcsolódik a hajtáshoz. Felszíne a többi diófajhoz viszonyítva is jellemzően sima, fehérrel pöttyözött zöld színű. A zöld burok vastag, húsos, bőrszerű. Botanikailag a zöld burok egyben a perikarpium és a mezokarpium is. A zöld burok legkülső, vékony rétege a diótermés kifejlődése, a gyümölcs növekedése során lekopik. Marad a húsos, lágy szövet, ami parenchimasejtek tömegéből áll. A zöld burok belső felületét vékony fonalak borítják, ezek az edény-nyalábok táplálják.
A csonthéj alapján mondhatnánk a diót csonthéjas gyümölcsnek is, ha ez a kifejezés a hivatalos kertészeti terminológiában nem a Prunus fajok termésére lenne lefoglalva. Pedig azok csonthéja az ehető gyümölcsön belül található, tehát nem a héj a gyümölcs legjellemzőbb vonása. Így jobb híján a diót a héjas gyümölcsűek közé szokták sorolni, pedig semmi rokonságban nem áll az ugyancsak idesorolt mandulával, mogyoróval, gesztenyével. Turcanu professzor a diótermést ál-csonthéjas termésként deffiniálja. Ritka az a diófajta, amely háromnál több termésből álló fürtöt terem. Egy burokban legtöbbször egy dió van, de néha előfordul kettő is. A dióhéj keményedése július elejétől egészen szeptember elejéig tart, majd kezdődik az érés.
Amikor a diótermés csonthéja már teljesen kifejlett, kemény, a fajtára jellemző rajzolatú, ugyanakkor a csonthéjat borító zöld burok még vastag, húsos, vagyis a következő kép szerinti érési állapotban van, a dióbél igen finom állagú, fehér színű. Ilyenkor a dióbelet borító vékony hártya még puha, a bélről lefejthető. A dió zöld burkát a magyar nyelvben leginkább kopáncsnak mondják, de találkozni a kopács, kupacs elnevezéssel is. Mint Nagy László Dióverés c. Anyagában tannin, juglon, citromsav, almasav, stb. található. A kopáncs a dióhéjról éréskor szabálytalan foltokban válik le, majd hamarosan megfeketedik. A kopáncsleválásnak ez a módja fajmeghatározó jelleg. A diókopáncs leválásának folyamatát hívják kovadásnak vagy somzásnak. A kovadás kifejezését használja Szentiványi Péter, más növények terméshéjának felnyílásával azonosan. Például kovadásnak nevezik a repce becőtermésének, a gyapot toktermésének és egyes hüvelytermések felnyílását is. Somzásnak pedig a nógrádi Zagyva-völgy vidékén mondják a diókopáncs repedését. A szó másik alakja a somlás, ami a (ki-, szét-)bomlással azonos értelmű, és ebből erednek a Dunántúlon is, Erdélyben is egyes hegyek nevei, amelyek teteje szétnyílni látszik (Somlyó).
A kopáncs a dió érésekor szabálytalanul reped, megbarnul. Ha megreped, a dióbél már ehető, de szárítás nélkül nem tárolható. A kopáncs repedésekor kinyerhető dióbelet szokták „friss dió”-nak hívni, ami igazán finom ínyencség. Az érés ütemességét tekintve is nagy a diófajták között a különbség. Éréskor a baktériumfertőzött, értéktelen dióterméssel kezdődik meg a dió hullása. Ezután a fajtára jellemző érési intervallumon belül a dió hullása időben egyenletesen zajlik le. Természetesen az időjárás az érés egyenletességét befolyásolja. Előfordul, hogy a diótermés egy része nem hullik le, hanem télen is a fán marad. Jobbra még április 20-án is a fán csüngő tavalyi dió látható.
A diófa természetes körülmények között magjáról szaporodik. Magyar népi megfigyelés a Tiszahátról, hogy a varjak a nagyobb, ugyanakkor jobban törhető diót kedvelik. A varjak által elhullatott magvakból kelt diófák a varjak szelekciós munkája következtében tendenciájában nagyobb diókat teremnek. Az emberi diónemesítő, szelekciós munka tulajdonképpen csak a varjak szelekciós munkájának folytatása, hiszen a varjak ezt a kiválogató munkát már évezredek óta végzik. Tudjuk, a diófáról lehulló diók közül kevés szokott közvetlenül a diófa alatt kicsírázni, hiszen a juglon csírázásgátló hatása a csírázó dióra is káros. A távolabbi terjesztés főleg a varjak érdeme. És terjesztői elismerés illeti a mókusokat, egereket, mátyásmadarakat, csókákat is.
