A kutatók még napjainkban sem tudják biztosan, hogy a tengeri emlősök hogyan képesek elkerülni a kiszáradást. A tengeri emlősök vérének sótartalma hasonló a többi szárazföldi gerinceséhez, ugyanakkor jóval több tengervíznek vannak kitéve. A folyadék, amely időnként a szervezetükbe kerül, háromszor sósabb, mint a vérük. Az egyik legelfogadottabb elmélet szerint ennek okát az élőlények veséjénél kell keresni. Igaz, az egyedi veseszerkezet önmagában valószínűleg nem véd teljes egészében a kiszáradás ellen. A különböző táplálékok sótartalma más és más. A tengeri emlősök többsége viszont főként halakat fogyaszt, melyek jóval kisebb mennyiségű sót tartalmaznak. Ez persze nem jelenti azt, hogy a tengeri emlősök mind édesvízbevitel nélkül élnének.
A Góbi-sivatag mélyén vadon élő kétpúpú tevék a lehetetlennel határos módon vészelik át a szárazságot. Ezek a lenyűgöző állatok nem csupán elviselik a szélsőséges körülményeket, hanem evolúciós szuperképességet fejlesztettek ki. A tevék képesek olyan vizet fogyasztani, amely minden más szárazföldi emlős számára halálos lenne. A tudósok régóta figyelik ezt a különleges jelenséget, ám a pontos biológiai háttér még mindig számos kérdést vet fel. Míg a háziasított tevék legendás szomjúságtűréséről sokat tudunk, vadon élő rokonaik szintet léptek a túlélésben.
Vad tevék egy francia állatkertben Fotó: CORDIER SYLVAIN / HEMIS.FR / hemis.fr. A Góbi-sivatag túlélőbajnokai, a tevék. A vadon élő kétpúpú tevék (Camelus ferus) populációja drasztikusan lecsökkent, mára kritikusan veszélyeztetett fajnak számítanak. Életterük, a Góbi-sivatag, kegyetlen környezet, ahol a hőmérséklet szélsőségesen ingadozik, és a vízforrások többsége magas sótartalmú. Ennek ellenére ezek az állatok alkalmazkodtak, és olyan területeken is boldogulnak, ahová az emberi civilizáció alig merészkedik. A kutatók megfigyelték, hogy ezek a tevék rendszeresen felkeresik a sós vizű tavakat és forrásokat. A legmegdöbbentőbb felfedezés az, hogy a vad tevék szervezete képes feldolgozni ezt a folyadékot anélkül, hogy kiszáradnának vagy vesekárosodást szenvednének. Más állatoknál a sós víz fogyasztása paradox módon gyorsabb kiszáradáshoz vezet, mivel a szervezet vizet von el a sejtekből a felesleges só kiürítéséhez. A vad tevék azonban valamilyen módon megkerülik ezt a biológiai korlátot, és hatékonyan hidratálják magukat a sós forrásokból is. Ez a képesség teszi őket a sivatag vitathatatlan uraivá.
Genetikai rejtélyek nyomában. A tudományos közösség természetesen nem elégedett meg a puszta megfigyeléssel; genetikai vizsgálatokkal próbálják megfejteni a titkot. Az összehasonlító elemzések kimutatták, hogy a vadon élő tevék génállománya jelentősen eltér a háziasított rokonaikétól. Különösen a veseműködésért és a sóanyagcseréért felelős gének mutatnak érdekes variációkat. A feltételezések szerint ezek a genetikai mutációk teszik lehetővé a vesék számára, hogy extrém koncentrációjú vizeletet válasszanak ki, így szabadulva meg a felesleges sótól. A pontos mechanizmus azonban még mindig homályos. Bár látják a genetikai különbségeket, a kutatók még nem értik teljesen, hogyan szabályozza az állat szervezete ezt a kényes egyensúlyt sejtszinten. Az ivás során bevitt hatalmas mennyiségű só kezelése olyan élettani folyamatokat igényel, amelyeket a modern orvostudomány is irigykedve figyel. A vadon élő kétpúpú teve (Camelus ferus) az egyik legritkább és leginkább veszélyeztetett emlős: állománya drasztikusan lecsökkent, élőhelye pedig szélsőséges. A Góbi hőmérséklete napközben perzselő, éjszaka fagyos, ráadásul az elérhető vízforrások nagy része magas sótartalmú, vagyis más állatok számára szinte használhatatlan.
Másoknak halálos lenne, nekik túlélési esély. A sós víz a legtöbb szárazföldi emlős számára azért veszélyes, mert a szervezet több vizet használ el a só kiürítéséhez, mint amennyit maga az ivás pótolni tud. Ez gyors kiszáradáshoz, súlyos keringési problémákhoz és akár vesekárosodáshoz vezethet. A vad tevék azonban mintha kijátszanák ezt a biológiai csapdát: képesek hidratálódni olyan tavakból és forrásokból is, amelyekhez más emlősök nem merészkednének. Genetikai titok lehet a háttérben. A kutatók genetikai elemzésekkel próbálják feltárni a jelenség okát. A vizsgálatok szerint a vad tevék génállománya több ponton is eltér háziasított rokonaikétól, különösen azoknál a géneknél, amelyek a veseműködést és a sóháztartást szabályozzák. A feltételezések szerint ezek a mutációk segítik elő azt, hogy a tevék extrém koncentrációjú vizeletet tudjanak kiválasztani, így hatékonyabban szabadulnak meg a felesleges sótól, miközben minimális vízvesztéssel működnek. Nemcsak zoológiai érdekesség. A vadon élő kétpúpú tevék különleges képessége nem pusztán látványos evolúciós „szupererő”. A tudományos közösség szerint a jelenség az emberi vesebetegségek megértéséhez is adhat támpontokat, és a sivatagosodás gyorsulásával még nagyobb figyelem irányulhat az ilyen rendkívüli alkalmazkodóképességű fajokra. A Góbi túlélője így nemcsak a sivatag vitathatatlan ura, hanem akár a jövő kutatásainak kulcsszereplője is lehet.
A vízi vagy vízhez közeli életmódhoz sok gerinces állat is alkalmazkodott. Legismertebb halunk a ponty. A lesőharcsa nagy termetű, ragadozó hal. Pikkelyei nincsenek. Teste hát-hasi irányban lapított. Napközben a vízfenék közelében tartózkodik, éjszaka vadászik. A pontyot Ázsiából telepítették be hazánkba a középkorban. Testét teljes egészében, vagy csak részben ezüstös pikkelyek borítják. Napközben elrejtőzik, szürkületkor táplálkozik. A dévérkeszeg testét ezüstösen, aranylóan csillogó pikkelyek borítják. Szürkületkor táplálkozik a sekélyebb vizekben. A lesőharcsa a legnagyobb termetű hal hazánkban. átalakulással fejlődnek, vagyis a petéből lárva kel ki, amely a kifejlett egyedekhez nem vagy alig hasonlít. A békák lárvája, az ebihal úszóval mozog, kopoltyúval lélegeznek. Fejlődése során kinőnek lábai, kialakul a tüdeje. A kecskebéka vízinövényekkel sűrűn benőtt állóvizekben gyakori. Élőhelyén kitűnően elrejti zöldes színű hátoldala. A vízparti növényzetben gyakori a zöld levelibéka. Ujjai végén tapadókorongok vannak, ennek köszönhetően ügyesen mozog a cserjék, fák lombjában. kétágú, villás nyelvük fontos érzékszerv, melynek öltögetésekor szagmintát vesznek környezetükből, így tájékozódnak. Bőrük felső, vastag szarupikkelyekből álló rétegét évente többször is levedlik. lágy héjú tojásokkal szaporodnak, melyeket laza szerkezetű, meleg talajba rakja a nőstény. A tojásokat a nap melege költi ki. A mocsári teknős a hüllők másik csoportjába, a teknősök közé tartozik. A teknősök testét vastag, csontlemezekből és szaruból álló pajzs borítja, amelybe veszély esetén visszahúzzák fejüket és lábaikat. A mocsári teknős iszapos, vízinövényekkel sűrűn benőtt állóvizekben él. Mindenevő, a növényi részek mellett sok állati eredetű táplálékot is fogyaszt. Testhossza kb. nagyon jól úsznak, elérik a 12 km/óra sebességet is. Magányosan vagy családokban élnek. A halak vízi gerinces élőlények. Testük áramvonalas, úszókkal mozognak. A kétéltűek közé tartozó békák tüdővel és nedves bőrükön át lélegeznek. Ragadozók. A vízisikló a hüllők csoportján belül a kígyók közé tartozik. A barna rétihéja és a fehér gólya ragadozó madarak.
Feladat - válaszolj a füzetedben! 1) Készíts minél hosszabb táplálékláncot a vízi életközösségben! 2) Mi az a vízvirágzás? Az óceánok, tengerek sötét mélységében hihetetlen kinézetű és életmódot folytató állatokkal találkozhatunk. Első bemutatkozóink, bár látszatra apró, vizii báránynak, sárkánynak vagy nyúlnak tűnhetnek, s a tengerbiológusokon kívül valószínűleg mindenki így is nevezi őket, valójában csigák. A kis fehér, szőrös nyuszinak tetsző jószág a Jorunna parva nevezetű tengeri csiga fajhoz tartozik. Japán és a Fülöp-szigetek alacsony hőmérsékletű vizeiben érzi jól magát. Mivel eléggé ismeretlen fajnak számít még, túl sokat nem tudunk róluk. Annyi bizonyos, hogy a kis fülecskéi nem hallószervként funkcionálnak, hanem kemoszenzoros érzékelőkként, melyekkel a víz kémiai összetételét vizsgálják. A tengeri nyuszi mellett a tengeri bárány is felbukkant pár éve az interneten. Igen, ő szintén egy csigafajta, még pedig a Costasiella kuroshimae nevezetű puhatestű. Róla ugyancsak keveset tudunk. Ő is Japán, Indonézia és a Fülöp-szigetek környékén honos, ami viszont meglepő, hogy képes a növényekhez hasonlóan fotoszintetizálni. Mindezt az algáknak köszönheti, amelyekből nagymennyiséggel fogyaszt el. A belőlük származó fotoszintetizáláshoz szükséges anyagot, a kloroplasztiszt pedig beépíti a saját szervezetébe. A tengeri csigáknak számos fajtájuk van, de közülük a kedvencem, a tengeri kéksárkányként emlegetett Glaucus atlanticus. Ezek a szintén kistermetű, alig 3 cm-es, sok nyúlványú lények valamivel elterjedtebbek, mint előző társaik. Találkoztak vele már európai vizekben, Dél-Amerika és Ausztrália tengereiben is, ennek ellenére mégis az egyik legritkább csigafajnak számít. Kicsiny méretéhez képest ragadozó életmódot folytat, sőt kannibállá válik, ha kisebb fajtárssal találkozik. Ha már sárkányok, Ausztrália északi és déli részén találkozhatunk a kihalófélben lévő leveles tengeri sárkányokkal. Ezek a tűhalfélékhez tartozó lények, olyanok, mint a nagyra nőtt csikóhalak. Megjelenésüknek hála nehéz észrevenni őket, hiszen lebegő hínárokhoz hasonlítanak. Ha azt gondoltuk eddig, hogy tollat csak a madarakon találhatunk, tévedtünk. A víz alatt ugyanis színes, a virágállatok osztályába tartozó tengeri tollakkal találkozhatunk. A virágállatok azon keveseihez tartoznak, akik egyedülállómódon képesek mozogni, jobban mondva, új helyre horgonyozni magukat. Ez által helyezkedhetnek el az áramlatokkal szemben, mely a táplálékukat, a planktonokat szállítja számukra. 10 m-től egészen a 2000 m-es mélységig megtalálhatóak. Ellenségeik a csupaszkopoltyús csigák, illetve a tengeri csillagok. A következő állatról nem véletlenül marad ki a fotó. Sokak számára borzalmas megjelenéssel büszkélkedhet az úgynevezett blobfish, mely megnyerte már az Egyesület a Ronda állatok Megmentéséért (Ugly Animal Preservation Society) szervezet, legrondább állatok versenyét is 2013-ban. Szóval ne aggódjunk, kevés az esélyünk összefutni ezzel a morcos idős úrral vagy épp asszonnyal. Él egy békés óriás a trópusi tengerekben, mely nem más, mint a holdhal. Átlagosan 1,5-2 m hosszúságúak, és elérhetik akár az 1000 kg is. Ezek a valóban hatalmas méretekkel rendelkező állatok, többnyire medúzákkal táplálkoznak, az emberre egyáltalán nem jelentenek veszélyt. Többféle színben is előfordulnak a szürkétől a barnáig, de akadnak teljesen fehér egyedek is. Természetes ellensége az emberen kívül, az olykor próbát tévő kardszárnyú delfin, a cápa és néhány fókaféle. A sorban utoljára hagyott Grimpoteuthis nevezetű állatokat a köznyelv Dumbo-polipokként ismeri a fejük két oldalán található úszóik miatt, melyek hatalmas fülekre emlékeztetnek. Ezek az átlagosan 20 cm-es állatok nyílt és mély vizekben egyaránt előfordulnak. Találkoztak már vele 300 m mélyen és 4ezer m-es mélységekben is. Többnyire rákokkal táplálkoznak.
