XLVI. évfolyam, 29. szám, 2002. Azon a nyáron úgy perzselt a levegõ, mintha az Isten az ég helyett, akár egy hatalmas fedõt, a Napot borította volna az Alföldre.
A forró aszfaltcsík, ami abba a kisvárosba visz, ahol Javrik is élt, felhólyagosodott és ragadt, mintha somewhere mélyben meg az ördög üstje rotyogott volna.
Az út menti fák és bokrok levelei sárgállottak a szárazságtól, a fûcsomók színe akár az érett búzáé.
A városhatárból gabonapor, verejték és felhevült gumiabroncsok szaga szállt felfelé, bizonyára a fedõt éjszakánként megemelõ kíváncsi Isten orrlyukaiba.
Az aratók szája széle kicserepesedett, akár a föld vagy a galambürülék beljebb, a köztéri szobrokon.
A fürdõ felé igyekvõk meztelen talpát égette a járda, a hámló vállakon vöröslött a bõr.
A madarak és a kutyák naphosszat hallgattak, a szélvédett utcákba beszorult a levegõ, mintha a város egyes részei halottak nyitott szájában élne.
Tûzön állunk, olvasta az óvónõ, aztán úgy döntött, mégsem kezd most új novellába, behajtotta a karcsú könyvet.
Az udvaron ült, a sarkig kitárt ablakszárnyak alatti széken.
Az ebédlõbõl sülõ hús édeskés illata és égett zsírszag terjengett.
Fehér köpenyét a combjáig felhúzta, mûanyag papucsának talpa átmelegedett és megpuhult a forró járdalapon.
Tizenkét gyerekre kellett most csak ügyelnie, azokra, akiknek a szülei nyáron sem tehetik meg, hogy otthon legyenek.
Javrik apja körorvos, anyja a strand pénztárosa, ebben a hõségben még több a munkájuk, mint egyébként.
A fiú az óvoda homokozójában fekszik.
Ott nincs akkora meleg, a diófa árnya és a reggeli locsolás jót tett.
Nemrég dõlt hanyatt, széttárt végtagokkal vetette magát a homokba, ugyanúgy, mint a télen, amikor a friss hóba préselt itt angyalt a testével.
A nagykabátos lenyomat azonban már régen a múlté, most szandált és rövidnadrágot visel, felül semmi sincs rajta, csak a nadrág pántjai futnak keresztbe a testén.
A nagy X, mint egy célkereszt, pontosan jelöli Javrikot, így a magasból se keveri össze õt mással a Teremtõ.
A fiúnak jólesik a fekvés az árnyak alatt, nem is tervezi, hogy felállna onnan, legalábbis addig nem, míg Lengyel Edit felette ül, a diófa egyik ágán.
Alulról jól szemmel tarthatja a lányt, és az sem mellékes körülmény, hogy néha a piros és fekete cérnával hímzett katicabogár megvillan az apró szoknya belsején.
A lányba minden kiscsoportos szerelmes, a középsõsök közül is többen és persze a Brandt, aki ugyan nagycsoportos, talán ezért is a legnagyobb vetélytársa Javriknak.
Brandt mindenre tud felelni, mindegy, mit kérdez tõle a Lengyel Edit, igaz, vannak tévedései is, de ezekre csak akkor szokott fény derülni, ha az óvónõ a közelben van és kijavítja a fiút, hogy a kõolajat nem a kövekbõl sajtolják, a harangvirág nemcsak a templomudvarban nyílik, vagy hogy Egyiptom õslakói mégsem a múmiák.
Nem mersz leugrani onnan, mondja most Javrik, mert nemrég õ is elkövetett egy hibát, azóta minden eszközzel azt szeretné helyrehozni.
Végzetes ügy, ám a fiú mégis bízik benne, tapasztalatlan még, hogy nem veszett el minden remény.
Egy szerencsétlen véletlen folytán árulta el magát Lengyel Editnek, hogy nem is olyan bátor, mint azt addig hirdette, sõt hitte is, ugyanis, mentsége ennyi, õ is csak akkor szembesült rettentõ fogyatékosságával.
Pedig jól haladtak a dolgok.
Tegnap már elérte, hogy a lány maga döntött úgy, indulás elõtt Javrik mellé áll a sorban, Brandt hiába is fúródott keresztül a többieken.
Kirándulni mentek az Õry ligetbe, amit Lengyel Edit pagonynak mond, mintha Micimackó lenne.
Azt pedig még a kiscsoportosok is tudják, hogy az Õry ligetig a pároknak kétszer is meg kell fogniuk egymás kezét, ugyanis két zebra is útba esik, Brandt szerint gyalogos-átkelõhelyek.
Ma meg, tízórai közben, a lány megígérte Javriknak, hogy a délutáni csendes pihenõn egymás mellé fekszenek majd, ami újabb reményekre jogosít, azaz csak jogosított volna, ha nem történik meg a nyárfasornál az a rettenetes eset.
Lengyel Edit elõször kedves volt, azt mondta, hogy szívesen ad Javriknak a tízórai almájából, ám amikor õ érte nyúlt, két méhecske jelent meg az alma körül, a fiú nagyon megijedt, és elejtette az almadarabot.
Késõbb, menteni a menthetõt, kijelentette ugyan, hogy csak kétfajta állattól fél, ezek pedig sorrendben a méhecske és az oroszlán, az egyiktõl azért, mert vastag a hangja és gonosz a látása, a másik pedig zümmög, és nem lehet tudni, hogy éppen hol van, ám feltehetõen túljátszotta a szerepet, mert Lengyel Edit, aki máskor mosollyal nyugtázza az efféle megállapításokat, kiáltozni kezdett azon az idegesítõen szép, csilingelõ hangján, hogy Javrik fél az állatoktól, ráadásul Brandt is hallotta a fiú magyarázkodását, és kijavította Javrikot, hogy a méhecske helyesen nem is méhecske, hanem csak méh, ugyanúgy, mint a teknõsbéka esetében, ami szintén nem is béka; hanem teknõ, vágott közbe ekkor Lengyel Edit, és Brandtra mosolygott, ezzel a mosollyal pedig minden, ami eddig felépült, egy csapásra dõlt össze, ahogy a kártyavár szokott, ha becsapja valaki a játszóterem ajtaját.
Nem mersz leugrani onnan, próbálkozott tehát Javrik a kapcsolatfelvétellel, de Lengyel Edit nem válaszolt, még akkor sem mondott semmit, amikor Brandt elindult, hogy megmássza a diófa másik ágát.
A lány csak nézte a közeledõ nagycsoportost, aztán meg Javrik mellkasán a keresztet, a fiú is nézte Brandtot, aztán meg Lengyel Editet, és ahogy Brandt haladt a piros-fekete katicabogár irányába, Javrikban úgy nõtt a bizonyosság, hogy a lányokat nem érdemes komolyan venni, azok közül is a Lengyel Editet egyáltalán nem, mert, lám, hûtlen a természetük, és egyébként sem lehet velük értelmes játékot játszani, állandóan csak babáznának, és õt, Javrikot pedig abszolúte nem érdekli a babázás, sõt ez az egész lányügy sem, inkább hazamegy majd óvoda után, aztán jól eljátszik a gyerekszoba szõnyegén a mûanyag katonákkal, úgyis kapott most egy római harcost, aki roppantul legyõzhetetlen, és pajzsa is van, ami megvédi õt az összes ellenségtõl, lehet az coltos cowboy, sziú, apacs vagy dakota indián, bukósisakos német, szovjet vagy akár lengyel katona.
Ám amikor Javrik idáig jutott a gondolatmenetben, észrevette a lány arcán a változást, amit biztatónak talált, és ami benne is változásokat indított el, már nem is tartotta annyira visszataszítónak a babázást, és egyáltalán: ezt az egész lány-ügyet, hiszen Lengyel Edit tekintetében ellenszenvet vélt felfedezni a közeledõ Brandt iránt, aztán meg azt, hogy ez az ellenszenv éppen annyi hiúsággal társul, hogy a lány bejelentés nélkül ugyan, de mégis rászánja magát az ugrásra.
Mindez egy pillanat alatt zajlott le, és e pillanat múltán a fiú úgy döntött, elég a fekvésbõl, ideje felállni, hadd ugorjon az a lány, ha most meg annyira bizonyítani akar.
Javrik a homokozóból a nyárfasor felé indult, a közelmúlt rettenetes eseményei irányába.
Eltökélten ment, rendületlen léptekkel, mert nem érdekelték már a méhek, talán egy vastag hangú és gonosz nézésû oroszlántól sem félt volna most, amikor újra megcsillant a remény a szerelemre.
És e remény csak fokozódott, mert Javrik a nyárfák alatt hangyákat pillantott meg, egyenként bújtak elõ a földbõl, és sorban haladtak, mint valami hadsereg.
Én nem félek a hangyáktól, kiáltotta hát, hogy mindenki hallja, aztán pedig figyelte, ahogy a lány lemászik a fáról, mert végül mégsem õ ugrott, hanem a Brandt a Lengyel Edit után.
Mondtam, fiam, hogy ugrálni nem szabad, csak mászni, jött a nyárfasor felé az óvónõ, ugyanis Brandt is arra tartott, követte a lányt a nyárfákhoz, és ahogy leguggoltak Javrik mellé, rögtön közölte is, hogy õ sem fél a hangyáktól.
De én bele merem rakni a kezemet is, bökött Javrik mutatóujjával a hangyavonalba, hogy valami elõnyre tegyen szert, mert eszébe jutott a diavetítés, ami nemsokára kezdõdik, és ami általában a nagycsoportosoknak kedvez.
A képkockákat õ is nagyon szereti nézegetni, de vetítés után mindig beszélgetnek is, egészen ebédig, és azt már nem szereti annyira, a beszélgetést, mert az óvónõ még végig se mondja a kérdést, Brandt már vágja is rá a választ, még a nagycsoportosok se tudják megelõzni.
Tegnap ugyan Javrik megpróbálta, de inkább ne tette volna, pedig kerek mondatban válaszolt, ahogy az óvónõ megköveteli, ám amikor kimondta, hogy a János vitéz olyan mû, amiben a fõhõst feldolgozzák, többen hangosan nevetni kezdtek.
A hangyák hasznos állatok, nem szabad õket bántani, intette most az óvónõ Javrikot, és a gyerekek mellé guggolt.
A méhecskék is hasznos állatok, akkor azokat sem szabad bántani, csapott le rögtön Javrik, közben a másik ujjával mutatta, hogy õ nem is bántja a hangyákat, mert azok kikerülik a kezét.
Mondtam már, te hülye, hogy nem méhecskék, hanem méhek, szólt Brandt a kiscsoportosra, aztán az óvónõre nézett, aki azonban elismerõ pillantás helyett felemelt mutatóujjal jelezte, hogy nem beszélünk csúnyán.
Olyanok, mint a katonák, közölte Lengyel Edit, és a masírozó hangyák útjába tett egy nyárfalevelet, a mozdulattól kivillant a hímzett katicabogár a szoknyája belsején.
Olyanok, csak nem annyira okosak, emelte fel Brandt az almadarabot, a hangyák ugyanis nem az alma felé tartottak, Javrik viszont rögtön megbánta, hogy szóba hozta a méheket.
Nem tudhatjuk, mi jár a hangyák fejében, mondta erre az óvónõ, aztán darabig tûnõdött, és hozzátette, hogy ha valaki fentrõl nézne minket, amikor például az Õry ligetbe megyünk, õ sem tudhatná, mi a célunk.
Aki felülrõl néz minket, az az Isten, jelentette ki Brandt; az Isten pedig mindent tud, nézett Lengyel Edit az óvónõre, és akkor azt is tudja, tette hozzá tétován, hogy az Õry ligetbe megyünk.
Csak a játszóterembe nem tud benézni, mert nincs a tetején ablak, állapította meg Javrik, mire az óvónõ azt felelte, hogy a hangyák ugyanúgy nem látnak és nem hallanak minket, mint ahogy mi sem látjuk és halljuk az Istent, mert a hangyáknak sincs és nekünk sincsen erre megfelelõ érzékszervünk.
Aztán kicsit feljebb nézett, az ég felé, és még azt mondta, hogy ha van Isten, akkor bizonyára megszán minket, és küld ránk egy jó kis esõt.
A hangyák esõ elõtt mindig elõbújnak a földbõl, nézett biztatóan Lengyel Edit az óvónõre.
Esõ után pedig nõ a gomba, mondta erre Javrik, és õ is biztatóan nézett az óvónõre.
Még a legvénebb falubeliek sem emlékeztek rá, mikor láttak legutóbb cápát a Boldogasszony öblében azelõtt.
Bevallom, én sem, a vándor zsib- és kacatárus, hogy is mondjam, olcsó szajrés, én sem láttam cápát arrafelé soha, pedig én aztán rengeteget láttam meg hallottam, és aligha maradt elõttem titok bármi is.
Nos, így hát a riadalom nagy lett, amikor Oszkár megjelent.
Az asszonyok sikoltozva, hanyatt-homlok rohantak le a meredek, kavicsos ösvényen kicibálni egyébként is rég ellilult ajkú csemetéiket a vízbõl, kanalaimat, darálóimat, parókáimat és a különféle pomádéimat, reumakrémeimet, illatos balzsamaimat, gyantáimat, bizsutériámat, bébielemes nõi borotváimat úgy elhajigálva, hogy alig szedtem össze szétgurult portékámat.
(Öt bébielem például sose lett meg!)
Bezzeg szitkozódtam is, bár aggódva, nehogy tragédia történjen odalent.
Õszintén szólva a baj elmaradásában cseppet sem bíztam.
És a történteket ma sem értem pontosan, sok-sok évvel az esemény után, Calmáétól, Calmától, amelyet valamiért mindörökre a szívembe zártam.
Történt hát, amennyire a rendkívüli esetet késõbb rekonstruálni lehetett, hogy a szinte semmibõl elõtûnt, hatalmas, palakék cápa, ez a sanguinario fenevad - mielõtt az öböl bejáratánál õrködõ Ayala bácsi felfigyelhetett volna rá, s felkaphatta volna nálánál is korosabb, só marta, rozsdás mordályát - valóságos élõ torpedóként a vízben csapkodó lurkók között termett.
Jókora kavarodás támadt, prüszkölés meg visítozás, mindenki a part felé igyekezett, s mint késõbb kiderült, maradéktalanul oda is ért.
Az asszonyok remegve számlálták ugyancsak reszketõ porontyaikat, de nem volt hiány - lélekben sem, végtagban sem, de még tán hajszálban sem!
Képtelenség a maga módján.
Mondhatni mese habban, mese vízhabbal, ha szerény személyem nem garantálná az itt papírra vetettek hitelességéért.
Közben Ayala bácsi addig rángatta a závárt, míg izgalmában meg nem csúszott, s kimagasló sziklaposztjáról - elképesztõ komikummal, szinte kéz nélkül - belefejelt a tengerbe.
Segítségrõl szó sem lehetett.
A kõvé vált emberek szeme láttára a cápa tüstént tõle telhetõ éles kanyart írt le, és mint a búvárpuska kilõtt lándzsája: egyenest a csobbanás felé száguldott.
A nõknek még keresztet vetni sem jutott idejük, mire a vérszomjas, porcos õsragadozó a halálra vált, ijedtében elalélt férfihoz ért, és - Istenemre mondom, ilyet életemben nem láttam!
- Becsinált! - sipította cérnahangján csakhamar az egyik vásott kölyök, mire a megkönnyebbülés moraja futott végig mindenkin; kisvárva egyként röhögött a falu csacska apraja és színes fehérnépe, velem együtt, akinek a könnyei is kicsordultak odafönn a kakasülõn, egy önkéntelenül felkapott rugós bicskával a kezemben, amelynek pengéjén megcsillant a könyörtelenül tûzõ nap fénye.
Kétlem, hogy ez riasztotta volna el a cápát, amelyik még megtett pár boldog, mintegy büszke díszkört a húgyhólyag alakú öbölben, aztán eltûnt, ahogy jött.
Késõbb a halászatról visszatérõ, derék meg szorgos, megfáradt, borostás, kötéltõl kidörzsölt hónaljú férfiak alig akartak hitelt adni asszonyaik izgatottan egymásba vágó elbeszélésének, miközben én gyorsan szedtem a sátorfám, mert tudtam, ezek a mindenféle viharban megedzett férfiak nem szívesen veszik, ha távollétükben nõik körül ólálkodom.
Pár fokkal tûrhetõbb, amennyiben vasárnap érkezem a pálmalevelekkel gondosan letakart, leborogatott zsoltárkönyvekkel.
Így hát a többit maga Ayala bácsi mesélte el, méghozzá egy teljesen másik alkalommal regélte el nékem, amikor szakállas svéd szeköndhend horgokat meg erõs norvég hálókat szállítottam triciklimmel Calmába, hogy belopjam magam a féltékeny férjek kérges szívébe, s ez a projektem némileg sikerült is.
A fogatlan vigyorú Ayala bácsinak - pár pohár poshadt, savanykás hosszúlépés után - úgy megeredt a nyelve abban a negyvenöt fokos hõségben, hogy alig gyõztem követni.
Elmondta, hogy a kétkedõ férfiak egyike - õsi szokás szerint - jól eltángálta nõjét, de miután a szerencsétlen pária a záporozó ütések hatására sem vallott másképp a hihetetlen cápasztorit illetõen, miképp egy másik, tõle távolabb elvert feleség vallott ugyancsak, a férfiak megígérték, teljesül az asszonyok vágya-kívánsága: szobrot emelhetnek félretett pénzükbõl a Boldogasszony számára.
Ott, az öböl kapujában, pont ott, ahonnan õ, Fernando Ayala akkor, ama nevezetes napon a tengerbe zuhant.
Emlékmû valódi örökmécsessel! Igazival, amelyet a legvadabb szél sem lobbant el, esõ sem olt ki, mert ettõl valódi fénytörõ ólomüveg óvja majd.
És aztán határtalan lett a boldogság, szent a béke....
Knyfe jelenleg szállít egész Németországban 49,99 eurós rendelési értékig 4,99 euró szállítási költséggel.
50 eurós rendelési értéktől Ingyenes szállítás!
Az árak a nemzetközi...
Dávid Gyula: Az Élet, a Világegyetem meg Minden (Atomcsill, 2024.09.12.)
Szállítás és nyomon követés...
Megrendeléseit DHL, DPD vagy GLS szolgáltatással szállítjuk.
A csomagot általában 1-3 munkanapon belül kézbesítjük.
Egyes termékek esetében azonban a szállítási idő hosszabb lehet.
A pontos szállítási időt az adott termékoldalon találja.
Miután átadtuk a szállító partnernek, kap egy követési kódot, amelyel nyomon követheti küldeménye állapotát.
Szállítás csomagoló állomásokra...
Ehhez kérjük, a megrendelés során válassza ki a „Szállítás az átvételi pontig” szállítási módot.
Knyfe különféle fizetési módokat kínál Önnek, hogy nyugodtan és rugalmasan vásárolhasson.
Felhívjuk figyelmét, hogy fizetési szolgáltatóink bizonyos használati feltételei miatt nem áll módunkban az összes fizetési módot felajánlani az összes tételhez.
Friedr. Dick GmbH & Co. Esslinger Str.