Andersen mesevilága tele van kalandokkal és mély emberi tanulságokkal; A kis hableány, A rendíthetetlen ólomkatona, A hókirálynő, A rút kiskacsa, A fülemüle, A király új ruhája, A csalogány, A kis gyufaáruslány mind csodálatos mese. A kalandokban bővelkedő életet megélt Hans Christian Andersen dán költő, regényíró, elbeszélő 210 éve, 1805. április 2-án született a dániai Odensében. Korán elhunyt apja házaló cipész volt, paraszti származású, erősen vallásos-babonás anyja cseléd.
„Hazám, Dánia, a költészet országa, tele népmesékkel, régi dalokkal; …A dán szigeteken gyönyörű bükkerdők, gabona- és lóhereföldek zöldellnek; olyanok a szigeteink, mint megannyi roppant arányú kert.” Tizenkilenc és tíz év körüli korában anyja megelégelte fiának „úri passzióját”, s előbb szövődébe, majd dohánygyárba, végül egy patikushoz adta tanoncnak. Andersent azonban egyik mesterség sem tudta magával ragadni, továbbra is csak a könyvek és a színház érdekelte. Kezdetben - némi fizetség ellenében - egy fiúkórusban énekelt, ám amikor hangja megváltozott, távoznia kellett. Ezt követően a nyakigláb, esetlen kamasz a koppenhágai színház balettkaránál próbálkozott, csekély sikerrel.
„1823-ban aztán Jonas Collin, a koppenhágai Királyi Színház igazgatója elolvasta az akkor már írással is próbálkozó Andersen egyik darabját, s felfedezte a fiúban a tehetséget.” Vállalva a taníttatás költségeit, 1822-ben a slagelsei kollégiumba küldte a fiút, aki azonban sokat szenvedett az intézet nehéz természetű igazgatójától. Inkább visszatért Koppenhágába, ahol pártfogója magántanárt fogadott mellé. 1828-ban megkezdte tanulmányait a Koppenhágai Egyetemen, és a következő évben megírta első értékesnek tartott művét: Vándorlás gyalogszerrel a Holmen-csatornától Amager szigetének keleti csücskéig 1828-ban és 1829-ben. Az E. T. A. Ezt követően élete szinte állandó vándorlással telt.
„1833-1834-ben állami ösztöndíjjal Franciaországban, Svájcban és Itáliában tartózkodott. 1835-ben, itáliai útjáról hazatérve, megírta önéletrajzi ihletésű A rögtönzőművész című regényét, melyet a következő két évben újabb regények követtek.” 1836-ban az O.T. 1835-ben - először kissé restelkedve - jelentette meg meséinek első kötetét Mesék gyermekeknek címmel. Első meséit a dán Művészeti Akadémia titkára kislányának, Ida Thielének kezdte írni, később - némi anyagi hasznot is remélve - vékony, illusztrálatlan füzetek formájában adta közre őket. Valószínű, hogy A zsidólány című történet alapját egy magyar monda- és legendagyűjteményből vette. Későbbi füzeteiben már a saját meséi szerepelnek. A kis hableány, A rendíthetetlen ólomkatona, A hókirálynő, A rút kiskacsa, A fülemüle, A király új ruhája, A csalogány, A kis gyufaáruslány és a többi történet nem várt sikert aratott mind a gyermekek, mind a felnőttek körében.
Világhírűvé is a meséi tették, még önéletrajzának is ezt a címet adta: Életem meséje. A meseírás mellett nem adta fel egyéb ambícióit sem, A mulatt (1840) című darabjának langyos fogadtatása után azonban hosszú időre lemondott a drámaírói karrierről. Ismét utazni kezdett. 1840 és 1857 között bejárta Európát, élményeit számos útikönyvben örökítette meg. Ezek közül az Egy költő bazárja, a Svédországban és a Spanyolországban a legérdekesebb. Ahol járt megismerkedett kora művészeti életének nagyságaival, pl. Heinével, Schumannal, Wagnerrel. Dickens őt tartotta a világ legnagyobb meséírójának, levelezett Elizabeth Barrett Browninggal, aki utolsó versét 1861-ben az írónak címezte. Franciaországi útja során megismerkedett Victor Hugo-val, Balzac-kal, Dumas-val. A magyarok közül barátjának vallotta Liszt Ferencet.
„Az 1840-es hamburgi Liszt-koncerten hallotta a IX. 1841-ben a Dunán hajóztában néhány napig Pest-Budán és Mohácson is elidőzött.” Az 1840-es években az utazások között kereste külföldi hírességek barátságát, akik - hozzá hasonlóan - alacsony sorból származtak. Az utazgatások közötti időt gazdag dán pénzemberek, arisztokraták kastélyaiban vendégeskedte, dolgozta át. Életének utolsó éveiben az elismerés számtalan jelét élvezhette: magas évjáradékot kapott, szülővárosa díszpolgárrá választotta, részt vett saját szobra leleplezésén, több külföldi uralkodó részesítette kitüntetésben. Az 1860-as évek közepétől már sokat betegeskedett, a gyilkos kór májrák végül legyőzte a felejthetetlen mesék szülőatyját, aki 1875-ben hunyt el.
De szép is volt azon a nyáron a határ! Sárgultak a búzatáblák, a zab még zölden bólogatott, a kaszálókon petrencékbe hordták a szénát; piros lábú gólyák lépdeltek méltóságteljesen a réteken, és egyiptomi nyelven kerepeltek - ez volt az anyanyelvük. A gabonaföldeket, kaszálókat sűrű erdők övezték, s az erdők ölén mély vizű tavak csillogtak. Mély árkokkal körülszegett, régi udvarház melengette öreg falait a napsütésben. Ez a zöld sűrű valóságos rengeteg erdő volt annak a kacsának, amelyik itt ült a fészkén, hogy tojásait kiköltse. Egy nap aztán fölpattant az első tojáshéj, utána a második, s a többi. - Háp-háp! - az öreg kacsa csak ennyit mondott. - Ó, micsoda óriási nagy a világ! - Azt hiszitek, ez az egész világ? - kérdezte az anyjuk. - A kert túlsó fele is hozzátartozik, de még a pap földje is. De ott még én se jártam. No, megvagytok-e valamennyien? - Kinyújtotta a nyakát, és végignézett a kis seregen. - Dehogy vagytok, hiszen lám, a legnagyobbik tojás még ott hever a fészekben.
Megszületett a rút kiskacsa, akinek sorsa úgy indult, mint a többi tojásból érkező kis csoda, de útja nehezebbnek ígérkezett. Az anyai gondoskodás és a környezet kegyetlen megítélése között nőtt fel; legyen hát minden napja a túlélésről, a tanulásról és a bennünk rejlő szépség megtalálásáról szóló történet. A tél hidegében, a tavak jegén megfagyó kiskacsa érzelmei kiteljesednek, miközben a külvilág kíméletlenül próbára teszi. A bajok között rátalál a végső fogadtatásra: a hóesésben megjelennek a hattyúk, akik megtanítják neki az igazi szépség értelmét.
A történet során a kis kacsát körüllengő ítéletek és a megpróbáltatások ellenére is a belső jóság és a kitartás nyer teret. A rozzant ház, az öreg kandúr és a tyúk, a környező állatok hallgatólagos vagy nyílt meg nem értése mind hozzájárul a főszereplő fejlődéséhez. Végül, a tél végével és a tavasz érkezésével kibontakozik a kiskacsa igazi identitása és a belső szépsége, amely felismerhetővé válik a hattyúbarátság tükrében.
Az elbeszélés minden fejezetében a megkülönböztető motívum a külső szemlélődés elhagyása és a belső értékek felértékelése. A hattyúkhoz fűződő találkozás arra tanítja a bájos hőst, hogy a szeretet és a hősies tartás képes megváltoztatni mindenkinak a sorsát. A történet végén a fiatal hattyú megmutatja, hogy a belső szépség erősebb a külső ítéleteknél, és az új élet, a megérkezés és az elfogadás ajándékát hozza el számára.