A ruha, az öltözet minden korszakban megjeleníthet társadalmi értékrendet, szokásokat, valamely ideológia melletti elköteleződést. A 19. században a nemzeti identitás kifejezése minden téren fontos törekvéssé vált, s így a szimbolikus jelentéssel bíró magyaros ruhák viselésében is megnyilvánult. Ezek hordása időnként egyenesen politikai gesztussal ért fel. Korábban láthattuk, miként vált divatossá az 1790-es évek elején a magyaros öltözet, amely aztán a következő évtizedekben a városokban ismét háttérbe szorult. A külföldi hatásoktól mentes 16-17. századi főúri öltözködés felelevenítésében az ősi hagyományok újjászületését ünnepelték.
„Magyar országgyűlési köntösök. Hunyady-köpönyeg bársonyból, menyét galérral; mente nyitott ujjakkal ugyan abból nyusztgallérral, alatta dolmány damaskból. Gucsmák a galléroknak megfelelő prémekkel s valódi kócsaggal.”
(Forrás: Regélő. Pesti Divatlap 1842 nov. 13.) Egy lap szomorúan állapította meg, hogy „Árpád utódain csupán frakk fityegett, s nemzetiségtaposó lábaikat asszonyos cipő takará.” A buzdítások ellenére „szép nemzeti öltönyünk viselése a társaséletben még nem divatos”, inkább egy eszmény megtestesítője maradt. 1847-ben Kossuth Lajost kívánták megválasztani Pest megye országgyűlési követévé, Podmaniczky Frigyes bárónak pedig kortesként Vácott kellett mozgósítania.
A nyugati divat közismert híve három hétre pitykés dolmányt és mellényt, lovaglónadrágot, szűrt, darutollas kalapot húzott magára. Kossuth Lajos kortesmenete a Nemzeti Múzeum előtt, 1847. Több mint egy évtizedet kellett várni, amíg a magyar ruha széles körben terjedt el. Akárcsak 1790-ben, ismét egy politikai fordulat adott erre alkalmat. A szabadságharc leverése után, az önkényuralom korszakában e viselet a hatalommal szembeni ellenállást, az erősödő nemzeti öntudatot fejezte ki.
1859 nyarától a Habsburg Monarchia itáliai veresége, Kazinczy Ferenc születésének századik évfordulója, majd a Széchenyi István halála alkalmából tartott megemlékezések nyomán országszerte hazafias hangulat bontakozott ki. A fokozódó elégedetlenség számos politikai következménye mellett az öltözetre is hatást gyakorolt. Gróf Teleki Sándor cifraszűrében, 1853. (Forrás: Granasztói Péter - Lackner Mónika: Urak cifraszűrben - néhány példa a cifraszűr 19. századi úri divatjáról. Néprajzi Értesítő 92.)
Ezúttal nem az egykori főnemesi öltözködést újították fel, az „úri osztálybeliek” is „a magyar nép ruháját vették magukra.” A divat irányítói a népviselet különleges elemeiben vélték felfedezni a magyaros jelleget. A fővárosból kiinduló mozgalom az egész országban éreztette hatását, hamarosan vidéken is lábra kapott ez az öltözet. Magyar ruhát csináltat most minden ember címmel tudósítottak Kolozsvárról, ahol „teljes forradalom van a toilette-asztal körül”, és a helyi mesterek a megnövekedett kereslet miatt nem tudtak elegendő zsinórt varrni a dúsan zsinórozott atillákhoz. A városban „minden háznál, minden társaságban csak a magyar ruháról beszélnek.”
Győrben, Egerben, Szentesen vagy Nagykállón szintén nagy népszerűségnek örvendett a nemzeti viselet. Még egy konzervatív udvarhű gróf is fölcsapta a tollas kalapot, szűrt és pitykés dolmányt húzva jelent meg a debreceni vásárban. A Nyírségben elhatározták, hogy csak magyar ruhát fognak viselni. Az újonnan alkotott, ám ősinek tekintett ruhadarabok gyakran neves történelmi személyiségek neveit viselték; az 1860 körüli időszakban megjelent a buda (zsinóros felöltő), a rákóczi (hosszabb könnyű dolmány), a kazinczy (bélelt dolmány), a csokonai (bekecs), az árpád, sőt árpádka (rövid dolmány).
Az akkori ruhák elnevezései valóságos nemzeti panteont idéztek meg fejedelmekkel, királyokkal és hitveseikkel, nemzeti hősökkel és államférfiakkal összefüggésben. Létezett Lehel-, Hunyadi-, Széchenyi-, Deák-szűr is.
Az öltözködés dicső múlttal, kiemelkedő személyiségekkel való összefüggését szemlélteti egy egri szabómester üzlete. A fővárosból vidékre terjedő mozgalom során a nadrág általában egyszerű volt, csak színével kelthetett feltűnést, a dolmány pedig térdig ért. A magyar ing hosszú volt, a nyakánál ráncolt, s mind az írott források, mind a képi ábrázolások azt bizonyítják, hogy a nyakát, mellrészét és az ujja végét hímzéssel díszítették. A történelem során a separate köntösök és subák sokszínűsége igazolta a magyaros viselet sajátos karakterét.
A 15. század folyamán a női öltözet keveset változott: két részből állt, az alsóneműként viselt ingből és egy egybeszabott felsőruhából, amit rokolyának vagy szoknyának neveztek. A nyak kivágása mellett a ruhát díszítették hímzéssel és gyöngyökkel. A hajat fátylak és főkötők borították, fedetlen fej nélkül csak a hajadon lányok járhattak. A királynők ruhatárára vonatkozó részletes leírások alapján Mária, Beatrix és Candale-i Anna öltözetei olasz, német vagy francia divatot tükröztek, de a 15. századtól már létezett egy magyarságra utaló sajátos női viselet is.
1457-ben V. László francia menyasszonyának magyar ruhát küldött ajándékba, és Mátyás Beatrixnak is hasonlót, majd Bianca Maria Sforzának is. Mindenképpen magyaros viselet volt a prémes női suba, valamint a gyöngyös magyar párta, amelyet Mátyás Beatrixnak ajándékozott. Az öltözetet a férfiak és a nők ékszerei egészítették ki; több forrás szerint az ékszerek nagy értékűek voltak, de a pontos darabok máig fennmaradtak közvetlenül nem azonosíthatók.
Az öltözetet és a hozzá tartozó jelképeket a 15-16. század folyamán a magyar hadsereg és a nemesi udvar mindennapi élete is tetten érhette. A nehézlovas nadrág és páncél, a huszárokra jellemző hosszú köntös és török hatású csizma a jellegzetes magyar huszár viselet megjelenése volt. A 15. század végére a szablya, a dárda és a fegyverzet részeként a tollas buzogány is része lett a hadsereg öltözetének. A ruházatban megfigyelhető török hatás és a nyugat-európaitól eltérő jellegzetességek egyidejűleg éltek egymás mellett, ami a viselet kettősségét adta: nyugati és keleti elemek keveredése.
Az 1830-1836 közötti időszakban a "hun ruházat" újra felbukkant a politikai és társadalmi identitás kifejeződésében. Az atilla és a hosszú dolmány, a tollas kalap, a három tollal díszített kalap, a kötelezően viselt magyaros elemek mind ezt a korszakot jellemzik. A szabadságharc leverése után azonban a magyaros viselet fokozatosan háttérbe szorult; az úri öltözködéshez kapcsolódó jellegzetes ruhadarabok, mint a Kossuth-kalap vagy a Petőfi-gallér, a 19. század második felében visszafogottabb használatot kaptak, és főként ünnepi eseményekre korlátozódtak. A Millennium idején a magyaros öltözet megújult, de a széles körű elterjedés nem valósult meg; megjelentek egyes hangadók a politikai-ideológiai kifejezésként, de közfelfogás szerint már nem hazafiság kérdése volt.
Egyes írók és történészek szerint a magyaros öltözet továbbra is megőrizte történelmi identitását, mások viszont úgy vélték, hogy a ma már modernizált viselet nem szolgálja a közösségi identitás céljait a mindennapi dresszben. A történeti források alapján a 19. század végével kapcsolatban megfigyelhető, hogy a viseletet inkább ünnepi eseményekhez kapcsolták, és a mindennapokban ritkábban viselték. Ennek ellenére a magyaros ruházat története tovább él a népviseletben és a kulturális emlékezetben, amely a történetírás számára továbbra is értékes forrás marad.
Részletes leírások Mátyás király és Beatrix ékszereiről, valamint az ő ruhatárukról bizonyítják, hogy az arany- és ékszerrel díszített viselet a kor minden rétegében jelen volt. Cesare Valentini ferrarai követ feljegyzései a 1486-os iglaui királytalálkozóról a magyar urak ruházatának és fegyvereinek gazdagságát hangsúlyozzák. A 15. századi öltözködés részletei egy olyan magyaros jellegzetességet mutatnak, amelyet a külföldi kortársak részben „magyarosnak” tekintettek, részben pedig a részletes leírások alapján sajátosan magyar jelleget fedeztek fel benne. Ezek a jelenségek együtt alakították ki a magyarság öltözködésének jellegzetes arculatát a középkorban és a kora újkorban.
Öltözködés és identitás kapcsolata a korszakokon át
A magyaros viselet nem csak ruházat volt, hanem fontos társadalmi és politikai jelzés is. A 16-19. század során a különböző ruhadarabok elnevezései és díszítései a nemzetért vállalt elköteleződést és hősökhöz való kötődést fejezték ki. A ruházati elemekben megjelenő nemzeti szimbólumok a politikai környezet megváltozását és a nemzeti identitás formálódását is tükrözték. A 19. századi millennium körüli időszakban a magyaros viselet divatba hozásának törekvései bizonyos helyeken megosztóak voltak: egyesek úgy vélték, hogy a hazafiság jelképe, mások szerint már nem releváns a mindennapi életben.
Magyar viselettörténet - Hungarian costumehistory
Az olasz, német és francia hatásokkal szemben a magyaros viselet sajátos nyelvet és arculatot teremtett; a hosszú dolmány, a zsinóros felöltő és a különleges süvegek mind hozzájárultak a magyar öltözködés identitásának fenntartásához a különböző történelmi korszakokban. A történeti források szerint a 15. században kialakult magyaros ruházatban a felsőruha és a felső viselet, a menté vagy suba, valamint a hímzéssel díszített ing és köntös viselése volt meghatározó. A korszakváltásokat tükröző ruhadarabok és elnevezések - Atilla, Zrínyi-mente, Kazinczy-atilla - a közösségi identitás megteremtésének eszközei voltak.
Az arany- és gyöngyékszerek gazdagsága, a ruházatba és fegyverzetbe illesztett díszítés a kor nemesi rétegének társadalmi státuszát és ízlését jelezte. A 15. század végére és a 16. század elejére jellemző nyugati divat és a magyaros elemek ötvöződése, a magyaros hajviselet és a süveg jellegzetességei tették jellegzetessé a viseletet. Ezek a részletek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a 15-16. század magyar férfi- és női öltözetének összképe egységes identitást sugalljon, még ha a forrásokban eltérő is volt a részletek pontos rekonstrukciója.